A kamarazene gyöngyszemei 1.

A fúvós hangszerek XVIII. századra tehető fejlődése eredményezte az ún. Harmonie-Musik műfaj létrejöttét. Ez nem más, mint egy legalább nyolc tagból álló fúvós kamaraegyüttes, melyben az egyes instrumentumok párosával szerepelnek. Közreműködésük leginkább kerti ünnepségeken, lakomák alatt, vadászatokon és katonai alkalmakon volt szokásos. Helyzetüket jelentősen megerősítette II. József egyik intézkedése,  mely hivatalos udvari szolgálattá nyilvánította a Harmonie-Musik gyakorlatát. Az ebből a műfajból származtatható hét tételes B-dúr szerenád, vagy más néven „Gran Partita” egyike Mozart legjelentősebb kamaraműveinek. Előadó apparátusa két oboát, két klarinétot, két basszetkürtöt, négy kürtöt és két fagottot alkalmaz, melyhez egy nagybőgő is társul. A B-dúr szerenád 1781-ben  az Idomeneo című operával egy időben keletkezett. Tételei teljes gazdagságában mutatják be Mozart kompozíciós művészetét, alkotói fantáziáját. Sorra jelennek meg benne a vígoperák alakjai, a bensőséges románc-hangulat, a mesteri variációs technika, vagy akár a Don Giovanni démoni világa. A zeneszerző bámulatos gazdagsággal aknázza ki az egyes fúvóshangszerek kombinációjából adódó hangszerelései lehetőségeket. A Grand Partita zenei anyaga a korabeli szerenád műfaj szinte valamennyi jellegzetes tételtípusát, karakterét felvonultatja.

1.     Largo – Allegro molto
2.     Menuetto
3.     Adagio
4.     Menuetto
5.     Romanze. Adagio
6.     Thema mit Variationen. Andantino
7.     Rondo. Allegro molto

Mendelssohn-Bartholdy 1825-ben keletkezett Esz-dúr vonósoktettje a 16 éves zseni egyik első igazán jelentős kompozíciója. A gyakorlatilag kettős vonósnégyesre szánt mű valósággal új műfajt teremtett a kamarazene irodalomban. Egyik méltatója C. Wilson ezekkel a szavakkal jellemezte:  „Fiatalos lendülete, ragyogása és tökéletessége a XIX. századi zene egyik csodájává teszi.” Az ajánlás az ifjú zeneszerző tanárának, Eduard Rietz-nek szól. Mendelssohn szándéka szerint a két vonósnégyesnek egységes, kamaraznekari hangzással kell megszólalnia és „egy szimfónia stílusában kell játszani.” A teljes mű időtartama körülbelül fél óra, melynek súlypontja az első Allegro moderato tétel. Ezt egy itáliai hatást mutató, gagliarda ritmust idéző Andante követi, melyben az egyes szólamok már differenciáltabban szólalnak meg.  Harmadikként a Szentivánéji álomból jól  ismert, a tündérvilág hangulatát árasztó Scherzót élvezhetünk, mely surranó iramával, villódzásával már jellegzetesen mendelssohni hangon szólal meg. A Presto zárótétel ezzel szemben a legszigorúbb ellenpontos szerkesztéssel indul. A nyolc részes fugátó egy homofón témában jut csúcspontára, amely Händel híres Halleluja kórusából származó idézet. Az Oktettet a világhírű karmester Arturo Toscanini zenekari változatban is műsorra tűzte, de maga Mendelssohn is kísérletezett különböző további átdolgozásokkal.

– baljos –