A bécsi iskola 1.

Joseph Haydn szimfóniatermésének több alkotáshoz is olyan történet kapcsolódik, mely a nagyközönség számára különösen vonzóvá teszi az adott  darabot. Így van ez az 1775-ben született,   fisz-moll hangnemű, úgynevezett Búcsú-szimfónia esetében is. A komponista  szolidaritást vállalva az Esterházy rezidencia zenekarának muzsikusaival, frappáns zenei ötlettel emlékeztette Miklós herceget az elmulasztott szabadságok kiadására.  A kérést Haydn a szimfónia zenéjébe foglalta: az utolsó Adagio alatt minden zenész abbahagyta a játékot, eloltotta a gyertyát  kottatartóján, majd  sorban távozott a teremből. Így a darab végére csak két hegedűs maradt,  Haydn és koncertmestere  Luigi Tomasini. Herceg  Esterházy megértette  az üzenetet és  a zenészek másnap megkezdhették megérdemelt pihenésüket. A darab a humoros  történettől függetlenül is jelentős. A viharos nyitótétel Haydn „Sturm und Drang” korszakának kiváló példája. Figyelmet érdemel  a kidolgozás monotematikus építkezése, a  forma kereteiből kilépő meglepetésszerű megoldásaival. Megkapó szépségű  a vonósokra épülő, vágyakozó hangú lassú tétel,  mely a nagy Haydn-adagiók egyike. A tételt harmóniai megoldásai miatt egyenesen Schubert előhírnökének is érezhetjük. Az Adagio szelídsége menüettbe vált át,  ám Haydn szokásos rusztikus tánctételeihez képest ez meglepő kecsességgel siklik. Triójának  egy kürtökön megszólaló  gregorián dallam ad különös  jelleget. A finálé kezdeti  energiái egy idő után – a hagyományoktól eltérően – háromnyolcados Adagióba váltanak, aztán a folyamatosan karcsúsodó zenekari anyagot a hegedűk duettje szelíd várakozással búcsúztatja el.

Wolfgang Amadeus Mozart C-dúr oboaversenye 1777 tavaszán vagy nyarán keletkezett a Salzburgban szolgáló Giuseppe Ferlendis olasz oboaművész számára. Egy évvel a darab megszületése után Mozart időzavarba került, ugyanis nem tudta Ferdinand De Jean holland műpártoló felkérését teljesíteni, mely a már elkészült G-dúr hangnemű mellett egy második fuvolaverseny megírására szólt. Ekkor leleményes megoldással az oboaverseny zenei anyagát D-dúrba transzponálva szállította az „új” darabot a megrendelőnek. Ennek a történetnek azért van jelentősége, mert a C-dúr oboaversenyt hosszú időn keresztül elveszettnek tekintették a zenetörténészek. 1920-ban azonban a salzburgi Mozarteum kottatárában felfedeztek egy kéziratos szólamanyagot, amely kísérteties hasonlóságot mutatott a D-dúr fuvolaversennyel. Így ebből a két forrásból sikerült rekonstruálni és újraéleszteni az addig lappangó darabot. A C-dúr versenymű ma már az oboairodalom alapművei közé tartozik, bár szerzője ezúttal nem szolgált újszerű megoldásokkal. Mozart a klasszikus versenyművek háromtételes (gyors-lassú-gyors) szerkezetét követi,  nagyszerű lehetőséget adva az előadónak zenei és technikai felkészültségének bizonyítására. Záró, rondó tétele mégis figyelemre méltó, mert  ez nem más, mint a Szöktetés a szerájból című opera egyik szereplőjének, Blondénak a zenei portréja.

Schubert 1816-ban keletkezett V. szimfóniájának ismertetésekor nem kerülhető meg az erőteljes mozarti hatás felemlítése. A muzikológusok kedvelt dilemmája, hogy Schubert vajon a bécsi klasszikusok köréhez, vagy a korai romantikusok csapatához tartozik-e? Egy bizonyos, hogy bécsi elődeinek méltó, zseniális követője volt, aki rövidre szabott életében szinte minden műfajban remekműveket alkotott. Az V. szimfóniát egy műkedvelőkből álló együttes játszotta először, ennek megfelelően a szerző igyekezett viszonylag egyszerű zenei anyagot komponálni. Ez az első eset, hogy Schubert lemond a nyitótétel lassú bevezetéséről, a szonátaformájú Allegro közvetlenül egy  karakteres főtémával indul. Lassú tétele  ún. kisrondó formában íródott,  melynek motívumai több hangnemet is érintenek. A g-moll hangnemű, viharos  Menuetto tétel ismét Mozartot idézi. A frappáns finálét  viszont a másik nagy elődre, Haydnra utaló játékosság jellemzi. Olyan leleményekben is bővelkedik a zenei folyamat, mint a dúr‒moll (fény‒árnyék) kettősség, mely hangnemben, harmóniában és dallamban is megjelenik.