Évadzáró koncert

(Esőhelyszín: Kölcsey Központ, Nagyterem; Kérjük kedves közönségünket, hogy rossz idő esetén figyeljék a tájékoztatást honlapunkon vagy Facebook oldalunkon!)

Együtteseink ismét alkalmat kapnak arra, hogy személyesen, együtt találkozhassanak Debrecen zenekedvelő közönségével. A pandémia okozta bezártságot követően, a Nagyerdő fái  között megszólaló műsor ezúttal magyar klasszikusok és kortárs szerzők műveiből válogat. A gála jellegű eseményen a zenekar és a kórus művészeti vezetői, karnagyai mindnyájan színpadra lépnek, ezzel is demonstrálva a művészi túlélés és folytonosság érzetét.

A műsor élén Liszt 1855-ben bemutatott, örökzöld szimfonikus költeménye, a Les Préludes (Előjátékok) szerepel. A darab művészi programját a szerző ekképpen fogalmazta meg: „Mi más az életünk, mint előjátékok sorozata ahhoz az ismeretlen énekhez, amelynek első hangját a halál csendíti meg?” Az emberi életút főbb állomásait végigkísérő alkotás Alphonse Lamartine költeményének hatására íródott. Zenei előképe azonban – érdekes módon – egy 1844-ben férfihangokra és zongorára készült kórusmű, mely Les quatre éléments (A négy elem) címet viseli. A Joseph Autran verseire készült kórusciklus elé szánt hangszeres bevezetőből, prelűdből jött létre aztán a Les Préludes, melynek hangszerelésével August Conradi és Joachim Raff is foglalkoztak, de aztán Liszt öntötte végső formába, és tette a programzenei alkotások etalonjává.

Kodály zenekari művei között talán a leggyakrabban játszott az 1933-ban keletkezett Galántai táncok. Eredetiségét és népszerűségét önéletrajzi meghatározottsága mellett elsősorban tematikus gazdagságának és pazar hangszerelésének köszönheti. Kodály gyermekkorának egy részét a felvidéki Galántán töltötte, ahol ekkoriban még élt a Mihók prímás nevéhez köthető előadói hagyomány, melynek dallamanyaga egy 1800-as bécsi kiadványban is fellelhető. Az apropót a mű megkomponálásához a Filharmónia Társaság Zenekarának nyolcvan éves jubileuma szolgáltatta. A mesterien formált darab egyidejűleg alkalmazza a  verbunkos zenék jellegzetes lassú-gyors szerkezetét, dallamvilágát, pontozott és szinkópált ritmusait. A zenekari együttesből kiemelkedik a klarinét szerepe, mely a tárogatók jellegzetes hangzását idézi fel. A tökéletes dramaturgiával felépített partitúra valójában egy falusi életképet tár elénk, mely a melankóliától a játékosságon át, a féktelen vigadozásig járja be a hangulatok széles skáláját. A Galántai táncok előadása a zenekartól és a karmestertől egyaránt virtuozitást kíván, nem csoda, hogy bemutatása után röviddel már a legkiválóbb együttesek és dirigensek vitték sikerre szerte a világon.

Színes palettájú kortárs zeneszerzőnk Wolf Péter eredetileg szólózongorára készült ciklusa – a Wolf-temperiertes Klavier – nemcsak szellemes címében, hanem felépítésében is utal J. S. Bach híres sorozatára, miután az oktáv mind a tizenkét hangját alaphangnemként használja a dúr és moll hangnemekben egyaránt. Wolf nagy elődjétől eltérően azonban nem komponált fúgákat – csak prelúdiumokat – melyek inkább már Chopin prelűdjeire emlékeztetnek. Hangvételük a műfajok közötti határokat feszegeti a klasszikus és jazz zene harmóniavilágának ötvözése révén. Az 1981-ben befejezett mű néhány tételéből szerzője utólag vonószenekari hangszerelést is készített: az 5 tétel vonószenekarra a Wolf-temperiertes Klavier c. sorozatból Kovács László karmester felkérésére született.

A világjárvány kiváló kortárs zeneszerzőnk, Tóth Péter családjának életében is pótolhatatlan veszteséget okozott. A közeli hozzátartozó elvesztése felett érzett fájdalom és a békés nyugalom iránti vágyakozás inspirálta  Da pacem, Domine (Adj békét, Uram!) című vegyeskari művét, melynek alcíme „In memoriam defunctorum”  (Az eltávozott emlékére). Az ősi antifóna szövegében és Luther Márton révén dallamában is jól ismert egyházi ének, Tóth Péter azonban önálló kompozícióként alkotta meg kórusművét, mely ezúttal először kerül közönség elé.

Ahogyan Kölcsey Himnusza máig legmagyarabb és legbecsesebb irodalmi alkotásunknak számít, úgy Kodály Psalmus Hungricusa is kimagasló helyet foglal el a magyar kultúrtörténetben. Budapest 1923-ban ünnepelte Pest, Buda és Óbuda egyesítésének ötvenedik évfordulóját, és erre az alkalomra a három legjelentősebb magyar komponistától, Bartóktól, Kodálytól és Dohnányitól rendelt egy-egy művet a főváros. Kodály bölcsészeti tanulmányainak is bizonyára meghatározó szerepe volt abban, hogy zeneszerző a tizenötödik századi protestáns prédikátor, Kecskeméti Végh Mihály zsoltár parafrázisára rábukkant, és megzenésítésére vállalkozott. Az 55. zsoltár szövege és zenéje elemi erővel jeleníti meg mindazt a küzdelmet és szenvedést, amit a magyarság az évszázadok folyamán átvészelt. Az emberi jóság és gonoszság, az álnokság és a nyájasság az isteni igazságszolgáltatás révén nyeri majd el méltó jutalmát – foglalhatnánk össze tömören a Psalmus üzenetét. Kodály huszonhárom percbe sűrített katartikus műve szerzője számára is nagy áttörést jelentett, hiszen ettől a pillanattól kezdve már nemzetközi jelentőségű mesternek számított. A rondó formában megalkotott oratóriumban elemi erővel mutatkozik meg Kodály vokális művészetének ereje, prozódiájának tökéletessége. A bibliai Dávid királyt megszemélyesítő tenor szólista és a népet megjelenítő kórus néhol drámai, néhol lírai párbeszédének az árnyaltan hangszerelt zenekari textúra ad tökéletes keretet.

(baljos)