Mozarti hegycsúcsok

Wolfgang Amadeus Mozart életművében ritkább a moll hangnem alkalmazása, ezért ilyen típusú alkotásai különös jelentőséggel bírnak. Koncertünkön két olyan darabot mutatunk be, melyek az e hangnemben írtak közül is hegycsúcsként emelkednek ki.

Mozart talán leghíresebb zongoraversenye a d-moll zongoraverseny, mely a Köchel-jegyzékben 466. szám alatt szerepel. 1782 és 1786 között a szerzőnek nem kevesebb, mint tizenöt zongoraversenye született, melyek iránya a legnemesebb értelemben vett „szórakoztató zenétől” a személyes, szenvedélyes hitvallásig vezet. A d-moll zongoraverseny keletkezésének ideje 1785, a darabot elkészülte után Mozart maga mutatta be Bécsben. Talán mondanunk sem kell, hogy a „szórakoztató jelleg” már nem jellemzője. A későbbiekben Beethovent épp a d-moll zongoraverseny komolysága bilincselte le, s többször elő is adta saját kadenciáival.

Az 1788-ban keletkezett „nagy” g-moll szimfónia Mozart egyik legszemélyesebb hangvételű szimfóniája. Míg a mindössze egy hónappal korábban írt Esz-dúr szimfónia az élet boldogabb, fényesebb oldalát hangsúlyozza, ebbe a művében árad a „Sturm und Drang”. Gondolatilag egy sorba állítható fiatalkori „kis” g-moll szimfóniájával, későbbi kamarazeneműveivel, és a hasonló hangnemben írt zongoranégyesével, s még fokozottabban a vonósötössel. Szokás megemlíteni azt az elképzelést, hogy Beethoven, aki nagyon jól ismerte ezt a művet, az utolsó tételből nyert inspirációt a Sors-szimfónia harmadik tételéhez... Schubertre is hatással volt a g-moll szimfónia: ez az V. szimfónia menüett tételén mutatkozik meg. Robert Schumann szerint pedig görögös könnyedség és bátorság jellemzi Mozart e remekművét.

Fejérvári Zoltán