BÉCSI KLASSZIKUSOK

Az 1768-ból való f-moll szimfónia megszületése vízválasztó Haydn szimfonikus kompozícióinak fejlődésében, mert benne egy viszonylag régies formát, az ún. templomi szonátát ötvöz szenvedélyes érzelmi tartalommal. Mellékneve – „La Passione” (A passió) – arra utal, hogy a művet nagyböjt idején, valószínűleg nagypénteken való templomi előadásra szánták. Ezt az állítást azonban számos kutató megkérdőjelezi. A zeneszerző „Sturm und Drang” korszakának is egyik mérföldköve ez a szimfónia, melynek további jellegzetessége, hogy valamennyi tétele f-mollban íródott, a Menüett trió részének kivételével, mely F-dúr hangnemű. A lassú nyitótétel a Via Crucis fájdalmát sugározza, melyre a következő Allegro di molto zaklatott száguldása sem hoz feloldást, melynek témáját agresszív ugrások és lendületes ellenpontozás jellemzi. A Menüett már említett trió szakasza jelent mindössze némi megnyugvást, hogy aztán egy lendületes, lüktető finálé zárja le Haydn első moll hangnemben komponált szimfóniáját.

Figyelemre méltó tény, hogy Mozart jelentős számú zongora- és hegedűversenye mellett szinte valamennyi fúvóshangszerre is komponált versenyműveket. Ehhez az inspirációt elsősorban kora kiemelkedő muzsikusaihoz fűződő személyes kapcsolatai és utazásai adták. Fúvós versenyművei közül kétségkívül a késői – K 622. jegyzékszámú – A-dúr klarinétverseny a legjelentősebb.  Esz-dúr hangnemű sinfonia concertantéja viszont hangszerösszeállítása révén tekinthető különlegesnek, hiszen egyszerre négy fúvós hangszernek (oboa, klarinét, kürt, fagott) ad hálás szólófeladatot. A darab eredeti változatából a klarinét hiányzott, helyette valószínűleg fuvola szerepelt. Ez a kézirat azonban elveszett, és a fennmaradt másolatban már a módosult szólókvartett szerepel. A terjedelmes, Allegro tempójú nyitó tétel szonátaformájú, a szokásos két expozíció helyett három témabemutatással – melyből az elsőt a zenekar, a másik kettőt a szólisták játsszák. A tétel vége előtt a szokásoknak megfelelően egy kadenciát is hallunk. Ezután egy gyengéd Adagio következik, melynek tematikus anyagát egymás között adogatják a fúvósok. A zárótétel egy Andante-téma tíz variációval, ahol az egyes részeket zenekari ritornellek választják el egymástól. A tételt egy kedélyes, 6/8 metrumra váltó rövid kóda zárja le.

Beethoven I. szimfóniáját mindössze három év választja el az ikonikus III., Eroica szimfónia megszületésétől. Szinte hihetetlen a zeneszerző előrelépése a műfaj megújítása terén ilyen rövid idő alatt. Míg az 1800-as keltezésű I., C-dúr szimfónia a haydni mintát követve ad lehetőséget a komponistának felkészültsége bizonyítására, addig az Eroica az életmű talán legnagyobb meglepetését, a műfaj újjászületését jelenti. A négytételes I. szimfónia még lassú bevezetővel indul, majd ezt követően szólal meg a már meglehetősen egyéni hangú, szonáta-formájú nyitótétel. A háromnyolcados második, Andante tétel szólamai polifonikusan követik egymást, melynek során újdonság a timpani (üstdob) szólisztikus használata. A harmadik tétel, bár hagyományosan módon a Menüett címet viseli, mégis inkább már inkább scherzo-nak tekinthető. A zárótétel szokatlan módon komoly, lassú bevezetővel kezdődik, aztán rendkívül elven főtémával indul az ellenállhatatlan lendületű Allegro molto e vivace finálé.

– baljos –

Kodály Filharmonikusok

Bényi Tibor